A belső volatilitás vagy a visszaszámított volatilitás a piaci ármozgás vélhető nagysága, amire az opció prémiuma enged következtetni. Amikor egy opcióértékelési modellben a K küszöbárat, az S határidős árat, a lejáratig hátralévő T napok számát, valamint az r kamatlábat behelyettesítjük, a belső volatilitás értékét az elméleti és piaci prémium közötti egyenlőség esetén kapjuk meg. A volatilitás, amely az elméleti prémiumot a piaci prémiummal egyenlővé teszi, az adott opció belső volatilitása. Az S árfolyam, a K lehívási árfolyam és a lejáratig hátralévő T idő nagysága triviális. A T futamidejű kockázatmentes kamatláb nagysága eléggé egyértelmű. Nem így a volatilitás. Ha történeti adatokból becsüljük, akkor a kapott eredményt többnyire erősen befolyásolja a választott időtáv. A volatilitás legfeljebb rövid időtávra tekinthető állandónak, hosszabb távra talán egyik papírnál sem. Ugyanakkor, ha az adott opcióval kereskednek a piacon, akkor az ismert árból (opciós prémiumból) visszaszámítható, hogy a Black-Scholes-képlet alapján a volatilitás milyen értéke mellett kaphatnánk a piaci prémiummal egyező értéket. Ezt a volatilitás értéket nevezik visszaszámított volatilitásnak.
Vegyük a következő példát. Egy befektető szeretné kiszámítani valamely alaptermék 875 Call belső volatilitását, amikor az opció 6.75 centbe kerül. Az alaptermék jegyzése 812.5 cent, a lejáratig pedig összesen 36 nap van hátra. Az opcióval körülbelül azonos időben lejáró valamely kincstárjegy hozama 7%. A volatilitás meghatározásához a Black-modellbe először négy feltételezett volatilitási értéket helyettesítünk be: 20, 25, 30 és 35%-ot. Így kapjuk meg az elméleti prémium értékeket. Kiszámolható, hogy a 875 Call opció belső volatilitása 25% körüli érték, vagyis a piac ekkorára becsüli a jegyzés várható ingadozását. A piaci elemzők ezen számításokat az adott osztályokba sorolható minden egyes opcióra elvégzik, majd a küszöbárakat a forgalomnak megfelelően súlyozzák, és így az egész osztályra vonatkozóan megkapják a belső volatilitás nagyságát. Teljesen világos, hogy a belső volatilitás pontos meghatározására nincs képlet. A problémára a mégoly sok tényezőre épülő Black-modell sem nyújt megoldást. Ezért a belső volatilitás értékét csak a fenti példához hasonlóan vagy számítógépes szoftver segítségével tudjuk megadni.
A belső volatilitás az opciós piac résztvevőinek az elkövetkező T időszak volatilitására vonatkozó várakozást tükrözi. A történeti volatilitás egy elmúlt időszakra vonatkozik, így ha ezt akarjuk használni, akkor külön megfontolást igényel, hogy változik-e az elkövetkező T időszakban. Kézzel nehézkes a belső volatilitást kiszámolni, de az Excel-ben egy pillanat alatt megoldható. A kezdő kereskedő gyakran nem tudja, melyik volatilitásra is összpontosítson, a belső vagy a statisztikai volatilitásra. Általában a belső volatilitás alakulását figyeljük, hiszen ez a piaci szereplők kölcsönös megegyezésén alapul. Ők persze tévedhetnek, és pontosan ilyenkor kínálkoznak a haszonszerzési lehetőségek. Ezen túlmenően, és ami általában még fontosabb, a belső volatilitás a befektetők napi nyereségére/veszteségére ténylegesen kihat, ezért, mint kockázati tényező követése mindenképpen ajánlatos. A tapasztalt kereskedő persze a statisztikai volatilitás alakulására is ügyel, elsősorban olyankor, amikor annak értéke a belső volatilitásétól nagyban eltér. Sokan tekintik ezt jelnek, amikor a belső volatilitás a statisztikai volatilitás fölé emelkedik, opciókat adnak el, illetve, amikor a belső volatilitás a statisztikai volatilitás alá zuhan, opciókat vásárolnak. Ideális esetben a belső és statisztikai volatilitás közötti divergenciát minden egyes alkalommal felülvizsgálhatjuk, ugyanis gyakran nem teljesen világos, hogy valójában melyik jár az élen, s melyik kullog a másik mögött. Nagyon is alapos oka lehet annak, ha a piac esetenként többet fizet a belső volatilitásért, mint amennyit a statisztikai volatilitás nagysága indokolna.
Tudjuk, hogy a piaci áringadozás erősödése a vételi és eladási opciók értékét egyaránt növeli, visszaesése pedig ellentétes hatású, ha minden egyéb tényező változatlan. A befektető így a belső volatilitás alapján dönti el, hogy egy adott opció számára olcsó-e vagy drága. Az alábbi táblázat azt sejteti, hogy a befektető markát a volatilitás erősödésekor opciós vételi pozícióban, visszaeséskor pedig opciós eladási pozícióban üti nyereség. Ha a volatilitással együtt a határidős jegyzés alakulását is helyesen ítéli meg, haszna nagyobb lesz, mint amire a delta esetén esetleg számított. Ha viszont, a határidős árak terén téved, vesztesége a delta alapján vártnál kisebb lesz.
Összefoglalva, a belső volatilitás az egyik legjobban őrzött titok azzal kapcsolatosan, hogy rendszeresen profitot húzzunk ki a piacokról. A belső volatilitás szintén egy számított érték, de ez az érték nem az alaptermékre vonatkozik, hanem az alaptermékre vett/eladott opcióra. Magyarra nehéz lefordítani, lényege a várt/feltételezett volatilitás a jövőben, azt is mondhatnánk, hogy vásárlói/eladói igény az adott opcióra. Hogy a gyakorlatban is használni tudjuk, szükséges kiszámítani a volatilitás arányát. Általában az alábbiak egyikét használjuk: 20 napos volatilitási arány (1 napos tehát a jelenlegi belső volatilitás osztva a 20 napos statisztikus volatilitás értékével) és a 90 napos volatilitási arány (1 napos tehát a jelenlegi belső volatilitás osztva a 90 napos statisztikus volatilitás értékével). Ha a belső volatilitás értéke jelentősen a statisztikus volatilitás fölött van, akkor a volatilitás aránya magas és az opció túlárazott. Amikor a belső érték visszatér a normál szintre (csökken), az opció értéke is csökkenni fog. Emiatt történhet meg az velünk, hogy például egy alaptermékre (részvény, áru futures, stb.) amely a véleményünk szerint túlzottan magasan áll és csökkenés várható, Put opciót vásárolunk. Ha nem vettük figyelembe, hogy az opcióra a belső volatilitás túl magas (túl van árazva), akkor megdöbbenten fogjuk tapasztalni, hogy bár a feltételezésünk helyes volt és az alaptermék ára valóban lefele indult el – de a Put opciónk is veszít értékéből. Aki nincs tisztában ezekkel a fogalmakkal az egész egyszerűen értetlenül áll majd a történtek előtt. Hasonló a szituáció, amikor véleményünk szerint egy határidős kontraktus vagy részvény értéke várhatóan növekedni fog, erre fogadva Call opciót vásárolunk. Örülünk, hogy az alaptermék ára valóban elkezd felfelé mozogni – de nem értjük, hogy miként lehetséges az, hogy a Call opciónk értékét veszíti (hiszen a tankönyv szerint mindent jól csináltunk és az opciónknak fel „kellett” volna mennie). Ami történt az nem más mint, hogy mindenki számított az alaptermék áremelkedésére és a piaci résztvevők túlárazták az opciókat. A helyes módszer szerint, első lépésként a chart-elemzés segítségével találjunk egy alapterméket, amely szerintünk hamarosan mozogni kezd, meghatározzuk a várható irányt, ezt követően megállapítjuk, hogy az opciókat hogyan árazta be a piac (fair, alul vagy túlárazottak). Soha ne vásároljunk túlárazott és soha ne adjunk el (írjunk ki) alulárazott opciót, mert csak veszíthetünk. Próbáljunk meg minden szituációban eladni túlárazott és/vagy venni alulárazott opciót. Alulárazott opciók vásárlásánál válasszunk lejáratnak több hónapot, a time decay (az opció árának elolvadása) elhanyagolható lesz. Fontos szempont, hogy mihelyst az alaptermék elkezd mozogni, az opciókra is jelentősen megnövekszik az igény, megnő a belső volatilitás és ez a tény jelentős áremelkedéshez vezethet. Ha opciót adunk el (írunk ki), akkor az csak túlárazott legyen, lehetőleg minél közelebbi lejárattal, az ár nagyon gyorsan elolvad és megtartjuk az eladásért kapott prémiumot.
